1983

Május 24.

   Baráti találkozóra voltam hivatalos, huszonketted magammal. Olyan nagy volt az érdeklődés az osztálytalálkozóval kapcsolatban, hogy egy előzetes sörözést is beiktattunk a programba. Természetesen mindenki szabadon dönthetett eljön-e, hiszen ez nem helyettesíti a nagy találkozót, ami szeptemberben lesz aktuális. Így szombat reggel felkerekedtem, gondoltam körülnézek egykori iskolavárosomban, mi történt az elmúlt 25 évben. A munkám miatt viszonylag gyakran járok a városban, de nézelődős sétára rég nem volt lehetőségem, és biztosan van közöttetek is olyan, aki rég vagy egyáltalán nem járt a városban évtizedek óta. Nekik talán rejteget némi újdonságot ez a szösszenet, nem titkolt szándékkal, hogy felkeltsem az eddig passzív társak érdeklődését az őszi találkozóra.
   Igazi kiránduló idővel virradt a reggel, ezért úgy döntöttem először a Vaskaputól tekintem meg a panorámát. Jó lett volna, ha gyalog közelítem meg a csúcsot, a városon keresztül ahogy 1979 őszén tettük , érintve a Babits házat is. Az idő rövidsége miatt azonban a gyorsabb módot választottam, és autóval hajtottam fel a hegyre. Könnyen tehettem, hiszen már hosszú évek óta aszfaltozott út vezet fel egészen a turistaházig.

   A kilátás változatlan, a vendéglőt viszont zárva találtam, valószínű új gazdára vár az épület. Arra számítottam ezen a verőfényes napon az erdő tele lesz kirándulókkal, a jól kiépített tűzrakó helyeken sütögető, bográcsozó pihenőkkel. Csalatkoznom kellett, hiszen néptelen volt a táj, amit azért annyira nem bántam, legalább az erdő hangjait nem zavarta a civilizáció statikus, mindig a fülünkben duruzsoló zaja. Rövid ideig eszmét cseréltem magammal a csendben, majd legurultam a városba. Járművemet egykori törzshelyünknél, általunk csak Kis-Volánnak, mások által faháznak becézett vendéglátóipari egység mellett parkoltam le. Innen indultam rövid városnéző sétámra.

  A Kis-Duna felett átívelő Kossuth hídról lenézve meglepődtem az egykor teljesen kietlen folyón szebbnél szebb motoros hajók, jachtok sorakoztak. Gazdáik csutakolták, szépítgették őket készülve az éppen elindult idényre. Egykori iskolánk közel sem nyújt ilyen kedvező látványt, bár felújítás jelei mutatkoznak rajta. Ma már az egyházé lett az egész épület. Továbbhaladva a Bajcsy-Zsilinszky utcában feltűnt, hogy néhány egykori lakóházat átalakítottak étterem, kávézó céljára. Az egész városra jellemző, hogy nagyságrenddel több a vendégváró létesítmény, mint évtizedekkel ezelőtt. Felismerték, hogy a városnak a turizmusra kell építeni jövőjét. Sajnos, ehhez az anyagi javak bőségére van szükség, a negyven évnyi mellőzöttség és építészeti tehetségtelenség nyomait eltüntetni roppant nehéz. Főleg úgy, ha a jelenben is követnek el hibákat. Sok olyan épületet láttam, ami diákkoromban éppolyan romos, lepusztult, igénytelen állapotban volt, mint most. Talán ezeket az eredetiségükben kiváló és impozáns házakat kellett volna helyreállítani, a zöld szörny helyett, amit a szigetre betonoztak. A Pálma szálló épülete még áll, bár teljesen romos, használaton kívüli állapotban. Torzóként hatalmasodik az összeszűkült utca fölé, hiszen a szoci alatt hozzáragasztott förtelmes szögletes épületrészt nagyon helyesen a földdel tették egyenlővé. Talán egyszer a szálló épülete újra a régi pompájában uralja környékét, és újra vendégeket is fogadhat. A városközpontot betöltő, tanuló éveink alatt épült egykori Bástya áruház és a körülötte lévő lakóházak csúnyaságát úgy tűnik, még hosszú ideig viselnünk kell. A Széchenyi téren történt az utóbbi évek legszembetűnőbb változása. A területet teljesen lekövezték, és elzárták a járműforgalomtól. Jelenleg még kihalt, csak néhány fa árválkodik a téren, valamint a határoló házak közül több - beleértve a városházát is - romos állapotban leledzik. Talán, ha a szentháromság szobor körül nagyobb mértékben megtartották volna a zöld felületet, a szemnek is kedvesebb lenne a látvány. Persze türelem, ha a frissen ültetett fák megerősödnek, és a régi formájukban mutatkozó épületek gazdára találnak, akkor a tér is benépesül, méltón egy ilyen patinás városhoz.

  Egyébként, szerintem Esztergomnak hatalmas a "tehetsége", hogy valóban híres-neves látványosság legyen, hiszen lépten- nyomon formás, szemet gyönyörködtető házak kerülnek elénk. Ám mindezt árnyalja a felújítás hiánya és a gyakran feltűnő, gazos foghíjak látványa. A szigetre érve mindent betölt a zöld szörny épülete. Nem tudok jobb kifejezést használni, számomra megbocsájthatatlan, hogy a látványfürdőt ide felépítették, eltüntetve azt a zöld felületet, ami korábban jellemző volt itt. Presztizsberuházásnak érzem, és pazarlónak hiszen a kis-Duna túlsó oldalán most is üzemel a régi strandfürdő. Úgy tudom, a szomszédos Párkányban van kitűnő strand, csak felújításra vár. El tudom képzelni, hogy a két település összefogásával gazdaságosabban megoldható lett volna a fürdő "ínség". Szemben a régi könyvtár helyén hatalmas gödröt betonoznak, a tábla szerint Mária Valéria Hotel, Yacht Club és mélygarázs lesz. Úgy látszik, a város erősen épít a Dunán érkező felső tízezer pénzére, és úgy gondolom, ezt helyesen teszi.

  Mire visszaértem autómhoz már a délutánban járt az idő, gyomrom is jelzett, betértem hát a régi faházba némi harapnivalóért. A hely a régi, csakúgy mint a berendezés. Igaz a neve Nyírfa vendéglő, de hát a történelmet nem ismerheti mindenki. Mivel vagdaltat már nem árulnak, egy formás hekk társaságában kiültem a teraszra, és a szálkák válogatása közben alaposan körbe tekintettem. A környék forgalma jelentősen megváltozott, hiszen a folyóval együtt futó, egykor álmos, poros szigeti út ma a Szlovákia felé menő forgalom egyedüli alternatívája. Természetesen a híd megnyitása óta a kompátkelő is megszűnt, a valamikori pénztárnak csak a nyoma látható, a lehajtó azonban még őrzi a régi dicsőség emlékét. Ahogy áttekintettem a sturovói oldalra, láthattam, hogy teljesen eltüntették a révet, helyén betonfal magasodik, valószínű árvízvédelmi célokat szolgálva. A sziget csücske is nyitott már, eltűnt a határőrség zárlata, szabadon lehet sétálni a kicsiny parkban. Elméláztam azon a változáson, ami az utóbbi évtizedekben végbement a térségben. Egykor komppal jártunk át a szom-szédos vásárba labdáért, forrasztópákáért, csőtollért és nem utolsósorban sörért, megnövekedett adrenalin szinttel, amit a fináncok kutakodó szeme és keze okozott. Ma mindenki kedve és ideje szerint átsétálhat a kecses acél építményen Párkányba, akár sörözni is, és még az útlevelét sem kell elővennie. Igazán felemelő, jó lenne, ha a szellemünk is felnőne ehhez a magasztos helyzethez. Mielőtt a könnyek elöntötték volna szívemet, és mivel a hal is elfogyott, úgy döntöttem megteszem én is azt a néhány történelmi lépést, ami úti okmány nélkül átsegít a folyó túlpartjára. De előtte még a méteres gazon keresztül beküzdöttem magam a néhai úttörő pályára, hajdani sportsikereink dicső helyszínére. A saját kezünk, és Pimpili útmutatása által évek alatt "összetrógolt" teniszpálya mára már az enyészeté lett, a focipálya helyén pedig földkupacok éktelenkednek. Sic transit gloria mundi.

  Felkapaszkodtam a példásan rendbehozott egykori vámház mellett a Mária Valéria híd kecses zöld testére, és elindultam szép hazámbul. A túloldalra átérve készítettem egy fotót a Bazilika látványáról, olyan nézőpontból, ahonnan eddig még soha. Az emberek olyan természetességgel járnak a hídon, mintha csak a szomszéd utcába mennének. De jönnek autóval, és jelentős a motorosok száma is. Az elárvult határállomáson csak a felirat jelzi az egykori funkciót, a szabad átkelést már semmi sem akadályozza. Rövid szomszédolásom után visszatértem az ezeréves városba, hiszen közeledett az idő, hogy találkozzam egykori társaimmal.

  Az Anonymusról elnevezett fogadóban volt foglalva asztalunk. A hely kellemes, az árnyas teraszon igazán kedvünkre való volt az ücsörgés. Sajnos, több jó hírrel nem tudok szolgálni, mivel a csapolt sör savanyú volt, az üveges hamarosan elfogyott, majd a schlossgold is, és a kaja környékén sem volt minden rendben. De nem hagytuk magunkat a körülmények által befolyásolni, hiszen örültünk a rég várt viszontlátásnak. A résztvevők: Unger Hajni, Maradi István, Knyazovics Imre, Szakmár Laci, Szabó Rácz István, Havasi Zoli, Cseresznyés Laci, Kemény Csaba, Boza Laci, jómagam Kerényi Gábor és a végén megérkezett Tomán Attila is.

  Kellemes csevegést folytattunk, az általánosságok után hamar rátértünk a konkrétumokra is. Talán a hely "szelleme" miatt arról beszélgettünk, nem kell ragaszkodnunk a vendéglői osztálytalálkozóhoz. Ekkor jött Maradi Pityesz ötlete. Neki van Búbánatvölgyben egy háza a Duna partján, rendezzük ott a találkozót. A szállás is biztosítható, ha kell akár a szemben lévő panzióban is. Ekkor beindult a társaság, Szabó Rácz Pista felajánlotta, mivel kedveli a konyhaművészetet, bográcsban főz nekünk valami kápráztatót. Hajni csatlakozott hozzá, így egyre jobban formálódott az akció. Szombat délután érkezzünk, az iskolát és a koleszt is akár megtekinthetjük. A városból való kijuttatást - ha kell akár kisbusszal is - Havasi Zoli megszervezi. Este elfogyasztjuk az étkeket, majd az italok következnek, és mi, valamint némi meglepetést is tervezünk. Vasárnap közös reggeli, majd mindenki kedve szerint távozik. Úgy gondolom, méltó ünnepe lesz a negyedszázados jubileumnak. A részletes szervezéssel főként Pityesz és én foglalkozunk. A kötelező köröket lefutva szabadon beszélgettünk tovább, még egy palacsinta kör is belefért, majd este búcsúztunk egymástól. Jól telt a nap, sikerült egy gyors túrát tennem a városban, majd régi barátaimmal őszinte és örömteli társalgást folytattunk. Megtudtuk, Szaki mennyire távolodott el tanult szakmánktól, hogy Szabó Rácz Pista hány gyereket nevel. Mind a 23 emberről tudomásunk van, de néhányan még nem jelezték vissza szándékukat. Szeretnénk, ha mindenki résztvenne a szeptemberi eseményen, ezért kérlek benneteket, keressétek a kapcsolatot velünk, emilben. Bátran jelezzétek ha van ötletetek, kérésetek. Gyertek, várunk mindenkit, hogy igazi ünnep legyen szeptember 20-a. Ha kiváncsiak vagytok további felvételekre, akkor kattintsatok az alábbi linkre.

Tata

képek